Hazánkban ma csontkovácsság, manuálterápia, kiropraktika néven különböző irányzatok, eltérő módszerek találhatók és sokan kezelnek megfelelő képesítés nélkül. Mint a manuálterápia első hazai oktatója és a Nemzetközi Manuális Medicina Szövetség Akadémiai tagja a legmodernebb és a legkevésbé veszélyes technikákat alkalmazom.
A több, mint négy évtized alatt, amióta e gyógymóddal foglalkozom, számtalan műfogást ismertem meg. Az alapismereteimet a Lewit-iskola fogásai képezik, változatlanul ezek a legjobbak. Hosszú elemző munka után választotta ki és rendszerezte a népi, az oszteopát és kiropraktor fogások közül azokat, amelyeket azóta is tanítanak. Az évek folyamán számos hazai és külföldi csontkovács, kiropraktor kezelését láttam, tanulmányoztam és bármely műfogásról meg tudom ítélni milyen irányzat, iskola technikájáról van szó, anatómiailag mi az adott műfogás lényege. Eléggé kritikus vagyok, mivel képzésem arra is kiterjedt, hogy ügyelni kell a műfogás „esztétikájára”, „eleganciájára” is.
A műfogások rendszere azt jelenti, hogy minden ízületre, minden gerincszakaszra, sőt egyes csigolyákra külön, többféle fogást kell ismerni.
A műfogások célja a vizsgálat során megtalált, valamelyik irányban blokkolt ízületi mozgás oldása célzott, kis erejű mozdulattal.
Ez előtt a blokkal összefüggő izomspazmus oldását kell elvégezni izomtechnikával. Mert az is lehet, hogy ezzel oldottuk a blokkot, de ha nem, akkor is biztos, hogy könnyebb lesz a következő műfogásként alkalmazott mobilizáció vagy manipuláció. A műfogások tehát lényegében az ízületi játéknak megfelelő passzív ízületi mozgatások. Az ízület élettani mozgás irányaitól eltérő irányba, illetve az élettani mozgáshatáron túli mértékben.
A műfogásokat különbözőképen csoportosíthatjuk. Vannak az ízületet alkotó csontokra direkt nyomással ható, vagy közvetve ún. „emelő” technikával ható fogások, továbbá vannak csak egy ízületre ható és egyszerre több ízületre ható fogások A manuális terápiában inkább az oszteopát ,,emelő” technikájú fogásokat használjuk, de vannak direkt egy ízületre, illetve egy csigolya mozgás-szegmentre ható fogások is. Az emelő technika alkalmazásakor a végtag ízületen az egyik fixált csonthoz viszonyítva a másik hosszú végtagcsontot mozgatjuk. A gerincen több csigolyából képezünk „emelőt” úgy, hogy bizonyos irányú hajlítás, forgatás útján fixáljuk azokat, magyarra fordítva „zárjuk” a csigolyaközti ízületeket és így érjük el, hogy csak egy csigolyaközti ízületre, egy kívánt irányban hasson a kimozgató erő. E technikával érhető el, hogy minél kisebb erőt kelljen a blokk oldásához kifejteni. A Lewit-féle iskola előnye ezekhez viszonyítva inkább a kivitelben van, amivel a praktikusságra, biztonságra törekszik. A kezelő és a kezelt személy mozgásának összehangoltnak kell lenni, hasonlóan egy táncfigurához vagy dzsúdó fogáshoz.