A szoros értelemben vett speciális manuális terápiás műfogások az izomenergia-, valamint a manipulációk és a mobilizációk.
A csontkovács fogások rendszerint a manipulációs fogásoknak felelnek meg, de a csontkovács tevékenységek keretében találkozhatunk csupán a masszírozás végzésétől a legkülönbözőbb fogásokig.
Jelenleg hazánkban több manuálterápiának nevezett irányzat létezik. Nemzetközileg is van különbség a technikák között, több oszteopát és kiropraktor iskola működik a világon, eltérés van például a németországi központok, a norvég, francia, Maitland, Lewit-Barvincsenko szerinti oktatás, sőt az országonkénti rendeleti szabályozások között. A manipulációs műfogások kiviteli technikájában is számtalan variációt láttam, sok közülük „hátborzongató”… Helyes volt az ősi, falusi kenőasszonyok módszere, miszerint előbb a fájdalmas, görcsös izmokat kell megkenni és masszírozni. Hazánkban nagyon sok tehetséges, sikeres masszírozó van, azonban, a kezelés kiegészítését manipulációval helytelenítem.
A manuális terápia szabályos alkalmazása során nem manipulációs műfogással kezdünk, hanem a kissé bonyolultabb, lassúbb izomtechnikával, majd azután következik a mobilizáció, illetve esetleg manipuláció, összegezve kombinált kezelés történik. Vegyük sorjában a 3 fő műfogás típust.
Ezek az ún. lágyrész (bőr, miofaszciális rétegek), és az izmokra ható technikák, valamint a mobilizációs, és a manipulációs (passzív artrokinematikus) műfogások.
1. A lágyrész kezelések keretébe szoros értelemben nem soroljuk a masszázst, de egyes a kötőszövetre irányuló speciális kezeléseket igen. Számos technika, különböző elnevezésekkel keveredve terjedt el, mint a lágyrész mobilizáció-, manipuláció, miofaszciális release, trigger vagy mély kötőszöveti masszázs, stb.
A legfontosabb lágyrész kezelési módszerek az izomtechnikák (neuromuszkuláris technika= NMT), amelyek hagyományos modern élettani ismeretek (propriocetív neuromuszkuláris facilitáció= PNF) alapján működnek. Alkalmasak izomlazításra, tehát elsősorban a feszes, rövidült izmok lazítására, nyújtására az enyhe fokú FIB oldására, vagy a manipuláció bevezetésére, továbbá tartási stabilizálásra. Ezek az ún ,,saját izomenergia” technikán alapuló fogások, amelyek rendszerezése az USA-beli modern oszteopátoktól (Mitchell) származik. Az „izomkezelési” módszerek elméleti alapjai 1892 óta ismertek a hagyományos nyugati orvostudományban. Sherrington által kimutatott két jelenségről van szó: (1) az izom mozgás nélküli (izometriás) megfeszítésének abbahagyása után ellazul és könnyen nyújtható; (2) vannak egymással ellentétes működésű izmok, az egyik működésbe lépésekor az ellentétes párja gátlódik.
Az izomtechnikák típusai: NMT 1, az agonista izom innerválása, NMT 2, az agonista izom posztizometriás, reciprok gátlása (PIR), NMT 3, a kontralaterális PIR módszere. Ezek közül leginkább a Janda és Lewit szerinti PIR-t alkalmazzuk. Ez utóbbi kifejezést újabban módosították a hazai fizioterapeuta (gyógytornász) oktatásban. Szerintem változatlanul továbbra is ezt kellene használni, mivel legjobban ez fejezi ki magát a tevékenységet A PIR technika lényege az izom izometriás megfeszítettsége utáni gátolt fázisban végezhető nyújtás. Bármelyik spazmusra hajlamos izmon alkalmazható és hatásosabb, mint a hagyományos masszázs, vagy az egyéb izomlazító kezelések. Az egyes izmok megfeszítése, majd a kezelő vagy önmaga által végzett speciális meghúzása útján az ízületek kimozgatása is végezhető. Ez az un. aktív mobilizáció (egy formája) sok esetben hatásosabb (és modernebb), mint az ízületek hagyományos, ismételt, fokozatos kimozgatással végzett gyógytornáztatása. Például a a TOS (thoracic outlet szindróma=törzskimeneteli) bizonyos eseteiben a m. scalenus nyújtása, relaxációja közismert, ugyanakkor a megfeszített m. scalenussal az I. borda mobilizálása is végezhető. Hasonlóan a m. iliopsoas spazmus oldása, ugyanakkor a megfeszített izommal végezhető lumbalis 3-4 szegment mobilizálása is lehetséges. Az NMT-k azért is előnyösek, mert nincs mellékhatásuk. Ez különösen a nyaki gerincen fontos, súlyosabb discus herniationál, továbbá időseknél, magasabb rizikójú esetekben is alkalmazhatók.
Ezeket, a módszereket külön-külön vagy kombinálva alkalmazzuk, például, ha az izom görcsösség, feszesség, és az ezzel kapcsolatos fájdalom oka elsődlegesen az izomban, önmagában van, akkor célszerű a „feszítsd meg, majd lazításkor nyújtsd” technikájú kezelés. . Két-három alkalommal ismételve a műveletet, a feszes izom hosszabb időre laza és fájdalmatlan marad.
2. A mobilizációk lényege, hogy az ízületi mozgás, pontosabban, mozgathatóság határán óvatos, lassú, ritmusosan ismétlődő továbbfeszítés, nyújtás történik. Lehet passzívan végezni – azaz, amikor csak a kezelő fejt ki erőt és aktívan is, a beteg együttműködését igénybe véve. A passzív mobilizációt lehet az élettani iránynak megfelelően végezni, így ez lényegében azonos a gyógytorna ízület kimozgatásával, vagy az élettani mozgás irányától eltérően, az ízület játéknak megfelelően. A cél az ízületi felszínek egymástól elcsúsztatása vagy/ távolítása. A kimozgatást ritmusosan, 8-10-szer kell ismételni, az ízületi mozgás fokozódását követve, és mindig kissé fokozva az elért mozgáshatárt. A műfogás szabálya, hogy itt is az ízületet alkotó egyik csont (ízületi vég) fixált helyzetben legyen, míg a másikra fejtjük ki a mozgató erőhatást.
A műfogások kiegészítésére alkalmazunk különböző kiegészítő technikákat is. A két legfontosabb a beteg tekintési irányának és légzésének összehangolását a kezeléssel. 1978-ban Gayman javasolta, hogy a beteg a kezelés során, először a blokkolódással ellentétes irányba tekintsen. Ugyanis ekkor a blokkal együttjáró kóros izomfeszülés csökken (gátlódik). Majd a mobilizációs mozgatás irányába tekint, amellyel a kimozgatást segíti. Ennek alapja egy élettani szabály, amely szerint a tekintés irányában a harántcsíkolt izmok tónusa fokozódik, míg az ellentétes funkciójú (antagonista) izmok gátlás alá kerülnek, ezért ellazulnak. A légzés is befolyásolja a harántcsíkolt izmok tónusát/feszülését, belélegzéskor fokozódik a tónus, míg a kilégzéskor csökken. Mindkét élettani szabály a hagyományos orvostudomány ismeretei közé tartozik, a hazai orvosi egyetemeken második évben oktatási anyag. .Ez alapján a műfogások kivitelének megkezdésekor, a mozgáshatár „beállításakor” a belélegzett levegő kb. 1 másodperces benntartását végeztetjük, majd hosszú, kilégzés alatt végezzük el a műfogást. Ugyanezt kell alkalmazni az ún. aktív izomtechnikáknál. A kezelés bevezető részében, az ellentartás alatt, a levegő benntartását és az ellenkező oldalra tekintést végeztetjük. Majd az izom nyújtásakor a beteg a nyújtás irányába tekint és lassú kilégzést végez. A mobilizációs kezeléseket 3-4 alkalommal, alkalmanként 5-10-szer végezzük.
A mobilizációk alkalmazása kevésbé jár veszéllyel, végzésekor a kezelt személy reakciója észlelhető.
3. A manipulációs fogások a végtag ízületeken, illetve a gerinc kisízületein egyszeri, gyorsan („nagy sebességgel”), azaz egy pillanat alatt végrehajtott mozdulatok (nyomás, rántás, csavarás). A Lewit-iskola szerint ez többnyire az „emelő” technikával történik, amely hátránya a hosszadalmasabb előkészítés, több együttműködést igényel a betegtől. Előnye, hogy kisebb erő alkalmazása elegendő és ez nemcsak kisebb veszélyt jelent, hanem a műfogás kevésbé fájdalmas. Érdekes tény, hogy a betegek sokkal kevesebb fájdalmat tűrnek el egy orvostól, mint például egy népi gyógyásztól. Ott szinte „jogos” velejáróként fogadják el a műfogás fájdalmasságát. Ugyanez elképzelhetetlen lenne egy SZTK-rendelőben! A Lewit-technika szerint a műfogások gyors, finom kivitele fájdalmatlan kell, hogy legyen. Ha egy műfogás fájdalmat okoz, hiba van a technikai kivitelben vagy a diagnózisban (!).
